„El kell indulni, hogy megérkezhess” – Interjú az Útról, ahol megtalálhatod önmagad és eljuthatsz a „világ végére” –

„El kell indulni, hogy megérkezhess” – Interjú az Útról, ahol megtalálhatod önmagad és eljuthatsz a „világ végére” –

Az El Camino egy ősi zarándokút Spanyolországban, melynek vége Santiago de Compostelába vezet. Az itteni székesegyházban találhatóak Szent Jakab apostol földi maradványai. Isten után a legjóságosabb pártfogóként tisztelték, ezért ő  a védőszentje a zarándokoknak. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló, melyet az út mentén mindenütt felfestve megtalálhatunk. A Szent Jakab-út 1993-tól az UNESCO Világörökség részét képezi. Az úton nemcsak vallásos emberekkel találkozhatunk, hanem olyanokkal is, akik azért indultak el, hogy élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodjanak és rá találjanak belső harmóniájukra. Gombos Zoltánnal (30) beszélgettem, aki végig ment a fáradságos és tanulságos, közel 900 km-es El Camino-i zarándok úton.

– Miért indultál el ezen a zarándokúton?

Azt tartják, hogy nem te találod meg a Caminót, hanem az talál meg téged. Velem is pontosan ez történt. Az utóbbi 1-2 évben rengeteg jelet kaptam az élettől, hogy nekem el kell indulom az Úton. Cikkek, beszámolók, emberek, akik már végig mentek rajta – egyre több ilyennel találkoztam, ezekből szökkent szárba a gondolat, a vágy.  Ez idén tavasszal teljesedett ki, mikor jött egy kisebb krízis az életemben.  Súlytalannak éreztem magam, mint aki munkájának semmi haszna nincs a világon. Egyhelyben állás, apátia, romló közérzet, lelki gondok, céltalanság. Úgy gondoltam, hogy az Út ad majd egyfajta lelki tartást, egy erős belső kapaszkodót, amivel felülemelkedhetek a gondokon, és elég időm lesz kitalálni a „hogyan tovább” -ot.  Az utolsó löketet az adta, hogy elváltunk a munkaadómtól és 2 hónap fizetett felmondási időt kaptam, ami alatt eltekintettek a munkavégzéstől. Még aznap megvettem a túrabakancsomat.

 – Mennyi ideig gyalogoltál?

A Camino Francés-t (Francia-út) választottam, mint a zarándokok kb. 80-90 százaléka. Ez a dél-franciaországi Saint Jean Pied de Portból indul és Nyugat-Spanyolországban, Szent Jakab -feltételezett- sírjánál, Santiago de Compostelában ér véget. Ez 800 km. Innen még 90 km, 3-4 napi járóföld az Atlanti-óceán és Finisterre, ami egyenes fordításban a „Világ vége”. Egészen Amerika felfedezéséig az is volt. Santiagoba 31 nap alatt értem. Itt volt egy nap pihenő, majd 3 nap alatt barátnőmmel – aki kirepült hozzám Santiagoba mikor oda megérkeztem –  elsétáltunk a „világ végére”. Mindent összevetve a zarándoklat 35 napig tartott és kb. 900 km hosszú volt.

– Úgy tartják, hogy az Út az életet szimbolizálja.

Mondják, hogy az El Camino az élet metaforája. Az első nap, mikor megmászod a Pireneusokat nehéz és verejtékes, mint a születés. Utána gyermeki izgalommal haladsz ezen az új és izgalmas kalandon, ekkor a cél még felfoghatatlanul messze van. Majd megjönnek a gyermekbetegségek: a vízhólyag, ízületi fájdalmak, leégés. Hamarosan elérjük a száraz kies Mesetát, ami végtelen poros földutak és szántóföldek monotonitása- ez lehetne a középkorúság. Majd egy héttel a megérkezés előtt szembesülsz azzal, hogy jócskán több van már mögötted, mint előtted, és hogy utazásod hamarosan véget ér – ez az öregkor.

– Milyen érzelmeket váltott ki belőled a zarándoklat?

 

Érzésekben nagyon széles a spektrum. Volt, hogy a fájdalom miatt csak fájdalomcsillapítóval tudtam továbbmenni, vagy hogy egy nehéz nap után alig bírtam felmászni az emeletes ágyra. Ugyanígy napokig cipelhetsz magaddal egy bántó gondolatot, ami teljesen rátelepszik a tudatodra és rányomja bélyegét a hangulatodra. De ott vannak a csodák, amik megerősítenek ezen a spirituális utazáson. Csak észre kell őket venni. És ott vannak a zarándoktársak, megannyi sors és történet. Amikor látjuk azt, hogy mások mennyi lelki terhet cipelnek, már nem is tűnik olyan nehéznek a mi „táskánk”. Fiukat elvesztett majd betegségből felgyógyult házaspár, tönkretett kondorosi vállalkozó, családvesztett alkoholista, és még sorolhatnám. És folyton ott lebeg, hogy akivel előző nap találkoztál, másnap utatok elválik és soha nem látod többé az életben. De mindig jönnek mások. És ez így van rendjén. Senki ne értse félre, ez nem egy letargikus utazás csupa depressziós emberekkel. Csak akadnak olyanok is, akiknek tényleg szükségük van erre, és olyanok is, akik csak túrázni jöttek. De itt mindenki ugyanazon az Úton megy, és ez tesz mindenkit egyenlővé.

Megérkezni Santiagóba pedig felemelő volt és ugyanakkor kicsit szomorú is, amiért vége a zarándoklatnak. Nekem legalábbis ilyen volt, de ahány ember annyi Út.

 – Milyen érdekességeket láttál, mik történtek ott veled?

Sajnos a cikk keretei nem engedik meg, hogy minden fontos momentumot megemlítsünk. Kiragadni sem szeretnék nagyon semmit, mert minden ami történik az kontextusában nyer értelmet. Tételezzük fel, hogy kétféle üzemmódban mehet az ember: turista vagy zarándok. A turista a kalandot és a látnivalókat keresi, a zarándok pedig önmagát, vagy épp egy magasabb spirituális szintet.

Ha a turistát kérdezzük, akkor Spanyolország maga a történelem, ahol nem ritka, hogy pár száz fős falvaknak is 800-900 éves temploma van, a nagyobbaknak pedig katedrálisa. Ha útikönyvet is viszünk, akkor mindig tudni fogjuk, hogy épp mi mellett haladunk el, mit érdemes megnézni, mi történt azon a helyen sok száz, -ezer, -tízezer évvel ezelőtt. Az út királyi sírhelyek, mór örökségek, polgárháborús emlékhelyek, római utakon és mellett vezet. De megnézhetjük azt a helyet is, ahol az első írásos spanyol nyelvemlékeket megtalálták, vagy ahol az ember ősének legkorábbi európai maradványait tárták fel. Sok helyen vannak drága hotelek és éttermek, és bizonyos összegért a zsákunkat is nagyon szívesen elszállítják egyik szállásról a másikra, így azt sem kell cipelni. Nagyon kényelmes!

A zarándok, ő más. Ő tudja, hogy saját terheit csak ő viheti, másnak adni azt képtelenség. Ő az út spirituális oldalát látja. S bár ez egy ősi keresztény zarándokút egy mélyen katolikus országban, én úgy hiszem és úgy tapasztaltam, hogy itt az is kap egy lelki iránytűt, aki nem pont ehhez a vallási ághoz tartozik, vagy épp egyikhez sem. A zarándok tehát belül is munkát végez, amihez tudatosan keresi a lehetőséget. Imádkozik, mantrázik és várja a választ a felsőbb Erőtől, akit nézetei szerint úgy hív ahogy szeretne. És a válasz mindig jön. „Kérjetek és megadatik”. És ha őszintén, tiszta szívvel és tudattal kérünk és kérdezünk, akkor válaszokat kapunk, és az anyagi világban is csodáknak lehetünk tanúi.

 – Úgy hiszik, hogy Szent Jakab segít a hosszú és viszontagságos út legnehezebb pillanataiban. Te tapasztaltál ilyet?

– Az első napon erős hegymenetben mentem felfelé már jóideje. Kezdő peregrino-ként alulkalkuláltam a szükséges étellel és a vízzel, így már a nap felnél semmilyen eleség vagy víz nem volt nálam, a reggeli és a tízórai szendvics pedig nem szolgált sok energiával. Az út pedig még emelkedik, a hegyen semmilyen étkezési lehetőség nincs, és még le is kell ereszkedni a másik oldalon. Mellettem mindenhol uzsonnát és csokit majszoló, előrelátó zarándokok. Ahogy így nulla vércukorral szidom magam, amiért egy nyomorúságos csokit nem voltam képes betenni a táskába, és amiért az áhított utazás ilyen pocsékul indul, egyszercsak a lábam előtt a kőtengerben egy darab csokoládé hevert. Mini Snickers, a csomagolás érintetlen, igaz lejárati dátum nem volt. Előttem és mögöttem a látóhatárig senki. Nem szokásom a földről enni, de most megtettem. Ki tudja, meddig jutok anélkül a falat csoki nélkül? Pláne, hogy pont azt adta a Jóisten, amire szükségem volt.

 – Útközben mennyire lehet ismerkedni?

– Egyedül vágtam neki, ám a Caminón igazából soha nem vagy egyedül. Ez egy nagy és összetartó közösség, ahol bárkivel tudsz váltani pár jó szót. Legalább annyit, hogy „Buen camino!”, ami annyit tesz, hogy jó utat. És igazából te döntöd el, hogy neked egyedül vagy társaságban jobb gyalogolni. Én inkább egyedül szerettem, mert úgy könnyebb gondolkodni, de a zarándokszállásra megérkezve sok-sok emberrel összezárva már beindul a társasági élet. Egy idő után már egyre több az ismerős arc és egyre több nevet kell megjegyezni. Van, hogy valaki eltűnik, majd egy hét után véletlenül újra egymásba botlatok, és mondjuk mentek együtt egy napot, vagy egy felet. Mivel az Út legendákkal van kikövezve, ezért a Föld minden tájáról találkozni emberekkel, akik emiatt veszik nyakukba a világot. Nekem is sikerült barátságokat kötni párral.

 – Milyenek voltak a pihenőhelyek?

– Az Út már a középkorban is zarándokszállásokkal volt tele, amit kifejezetten zarándokoknak tartanak fent. Van köztük önkormányzati, magán és egyházi fenntartású. Lehet megszabott tarifás vagy adomány alapú. Alapesetben egy éjszakát tölthetsz el itt, és másnap reggel 8-ig el kell hagyni a szállást, hogy legyen hely a következő csapat zarándoknak. (Ha megbetegszünk, akkor van lehetőség több napot is pihenni.) Megérkezéskor elkérik a zarándokútlevelet, amit Saint Jean Pied de Portban kaptam a zarándokirodán és belepecsételnek az albergue (így hívják a zarándokszállást) pecsétjével. Ez bizonyítja, hogy jártunk ott. Ezt az útlevelet kérik el Santiagóban és ellenőrzik, hogy valóban megfordultunk-e a kellő helyeken, és ennek függvényében állítják ki a Compostelát, az oklevelet a zarándoklatodról. Az alberguék felszereltsége eltérő. Van, hogy teljesen felszerelt konyha van és főzhetsz magadnak, vagy van mosó- és szárítógép, így pár euróért tiszta és száraz ruhád is lesz. De van, hogy egyik sincs, és akkor minden a kreativitáson múlik.

– Hogyan tudtad ellátni magad?

Általában egy üzlet vagy egy kis bár bárhol akad, így alapvető élelem mindig elérhető. Hidegvizes teknő és szappan pedig mindenhol van, így kézzel szépen ki lehet mosni mindent. Én azt mondom, hogy ma, napi 25 euróból kényelmesen ki lehet jönni szállással és étellel. Van, aki ennek töredékéből, vagy épp semmiből zarándokol és azt eszi, amit elér a fákról, vagy amit másoktól kap.

 – Mire kell felkészülnie egy zarándoknak?

– A vízhólyagokra és ízületi fájdalmakra külön készülni kell, és minden este el kell végezni a lábápolást. Tű és cérna, fájdalomcsillapító krém, seb- és bőrfertőtlenítő, sebtapasz legyen! Én április-májusban mentem. Volt -5 és +30 fok, perzselő napsütés, napokig szakadó eső, napsütés és eső egyszerre, jégeső, jégeső és napsütés egyszerre, hózápor. Ügyesen kiválasztva a megfelelő technikai ruházatot, kevés cuccal is teljesíthető feladatok ezek.

– Mi volt számodra az út célja?

– A cél az volt, hogy megtudjam merre kell tovább mennem az életben, illetve, hogy a hátráltató lelki tényezőket elvigyem a világ végére és otthagyjam. Valamint, hogy megértsem, miért hívott ennyire az Út és mit akart nekem ezzel tanítani. Végül minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. Persze minden változik, és még az is lehet, hogy újra lesz okom zarándoklatra. Jó hír, hogy pár éve Budapestet is „bekötötték” az Európát átszelő Szent Jakab-utak hálójába, így aki szeretne, az egy hét alatt elmehet Budáról Lébénybe, és megkapja az oklevelét a hazai zarándokirodától. Vagy csatlakozhat ahhoz az évi pár zarándokhoz, akik Budapestről gyalogolnak 3600 km-t Santiago-ig. Talán én is pár év múlva újra elindulok.  Mert el kell indulni, hogy megérkezhess.

Rozsik Rita

Szélsőséges időjárás volt jellemző a hosszú úton.

“A világ végén” – Finisterre

Zoltán, barátnője Krisztina társaságában

A zarándoklat szimbóluma a fésűkagyló.

Csodálatos tájak tárulnak az ember szeme elé.


Hozzászólás

sima8

Leave a Reply